A Szentlélek ajándékai

© dr. Szalai András, Apológia Kutatóközpont, www.apologia.hu (v.1. 2019.07.25.). PDF

Az egyéni megszentelődés és a lelki közösség építése mellett a hatékony szolgálat is elképzelhetetlen Isten Lelkének különleges felhatalmazása nélkül.
A világ nyo­morúságai, az ember bűnös hajlamai és a Vádló ellenállása olyan falat emelhet az evangélium hirdetői elé, amelyet Isten külön beavatkozása nélkül nem lehetne áttörni. A Biblia Istene azonban a csodák Istene is. Ő a világ teremtője és fenntar­tója, így a természeti törvényeket hatályon kívül tudja helyezni, és a velünk szü­letett képességeket fel tudja erősíteni – ha szükségesnek látja, és úgy dönt.

1. Jelek és csodák a két szövetség idején

Isten sosem tett csodát pusztán a csoda kedvéért. A „csoda” [héb. pálá’, gör. düna­misz = erő, erőhatás; képesség, hatalom) a Szentírásban

  • nem csupán rendkívüli, meglepő vagy szörnyű „csodás jelenség” [terasz],
  • nem min­dig ismertető „jel” vagy intő „jel” [szémeion] is volt, ami a természetfölötti jelenlétét, hatalmát, üzenetét demonstrálta,
  • akár Istenét (pl. Jn 4:48 szémeia kai terata = „jeleket és csodákat”),
  • akár a Gonoszét (pl. Mt 24:24 szémeia ... kai terata = „...jeleket és csodákat”).

Az Ószövetség idején Isten sok csodát tett, amelyek egyes emberekkel (pl. 2Móz 3:3, 7:3,9) vagy egész népekkel (2Móz 3:20, 11:9-10, 5Móz 6:22, Józs 3:5,13, Ézs 66:19, Jer 21:2) történtek. Csak kivételesen fordult elő, hogy valakinek a személyes szolgálatában gyakoriak legyenek a csodás jelek (Illés, Elizeus). Voltak azon­ban ószövetségi ígéretek arról, hogy Isten Lelke által egy napon sok jel történik mindenféle rangú, korú és nemű hívő között (Jóel 3:1-2).

Keresztelő János nem tett egyetlen csodát sem (Jn 10:41), bár személye rendkívüli és szolgálata egyedülálló volt (Lk 7:24-28).

Jézus nagyon sok csodás jelet tett (Mt 11:2-6 stb.), amelyek azonban a küldetését bizonyították (Jn 5:36, ApCsel 2:22). A csodavárást sosem volt hajlandó kiszolgálni (Mt 12:38-39, Jn 6:26-27, Lk 23:8-9), ugyanakkor egyedülálló módon a tanítvá­nyait is felhatalmazta arra, hogy jeleket tegyenek (Mt 10:7-8, Mk 16:17-18).

Természetfeletti jelek pünkösd után, az ősgyülekezet évtizedeiben is gyakran fordultak elő (ApCsel 2:43, 4:30, 5:12, 6:8, 8:13, 14:3, 19:11, Róm 15:19 stb.), de akkor sem kötelező rendszerességgel, illetve valódi jelként, de nem feltétlenül látványos módon meg­nyil­vánulva (vö. Gal 5:22-25).

2. A karizma fogalma és sokfélesége

A görög kharisz jelentése „kegy” vagy „kegyelem”, a khariszma pedig „kegyesen osztogatott ajándék”, ami a klienseihez bőkezű patrónus vagy seregéhez bőkezű győztes hadvezér képét sugallja. Az Újszövetségben „karizma”

  • maga az üdvösség (Róm 5:15, 6:23), tehát ebben az ér­te­lem­ben minden hívő „karizmatikus”,
  • a házasság és a cölibátus (1Kor 7:7),
  • a szolgálathoz szükséges ajándékok is (ld. alább!).

A sokféle „karizma” [khariszma] mind „lelki dolog” [pneumatikosz] (1Kor 12:1,4), mert mind „a Lélek megnyilvánulása” [hé fanerószisz tu pneumatosz] (1Kor 12:7).

Az újszövetségi karizmalisták eltérnek, mert eltérő helyzetben születtek, másra reagálva lettek megfogalmazva, de egy­mást jól kiegészítik (ÚFO/RÚF ford.):

  • 1Kor 12:8-10 – bölcsesség igéje, ismeret igéje; hit, gyógyítások kegyelmi ajándékai; isteni erők munkái, prófétálás; lelkek megkülönböztetése, nyelveken szólás és magyarázása...
  • 1Kor 12:28 – csodatevő erők, gyógyítás, gyámolítás és vezetés kegyelmi aján­dékai; különféle nyelvek
  • Róm 12:6-8 – prófétálás, szolgálat, tanítás, bátorítás/vigasztalás, adakozó, elöljáró, könyörülő
  • 1Pt 4:11 – prédikáció és szolgálat; tkp. „aki beszédet mond” [tisz lalei] és „aki szolgál” vagy „aki kiszolgál” [tisz diakonei], lényeg, hogy mindkettő Odafentről való tartalommal, illetve erővel tegye a dolgát.

Isten üdvözítő kegye vagy kegyelme természetesen mindenki számára ugyanaz
(Ef 2:1-10), de a szolgálathoz kapott kegy eltérő mértékű, mert Krisztus ajándéka (Ef 4:7, Róm 12:3,6, 1Pt 4:10), és az ő Testében a tagoknak eltérő feladataik vannak (Róm 12:4-5, 1Kor 12:12,14-30, 1Pt 4:10).

Krisztus az egyház­nak sajátos elhívású embereket adott „ajándékul”: apostolokat, prófétákat, evan­gé­listákat, pásztorokat és tanítókat, hogy felkészítsék a szenteket a szolgálatra (Ef 4:11-12, 1Kor 12:28).

Bár egyesek, például az apostolok szolgálatában különlegesen sok karizma műkö­dését figyelhetjük meg, a Szentlélek nem csak köztük, hanem minden hívő között oszto­gat karizmákat (1Kor 7:7, 12:26).

Megjegyzendő, hogy az 1. század óta senkit sem lehet újszövetségi értelemben apos­tolnak nevezni, mert az apostolok Jézus életének és feltámadásának a szem­tanúi (ApCsel 1:21-26) és az új kinyilatkoztatás eszközei (Jn 16:12-13) voltak. Jézus a mennybe ment, a Biblia pedig lezárult, a későbbi nemzedékek hitének alapja az egykori próféták és az apostolok tanúságtétele (Ef 2:20, Jel 21:14).

3. Az egyes karizmák

Az egyes kegyajándékok, lelki dolgok mind a Szentlélek megnyilvánulásai. Mind vagy a természet­feletti megnyilvánulásai (pl. a gyógyítás), vagy a velünk szü­letett képes­ségek és szerzett készségek más, lelki szintre emelése (pl. a tanítás). Vagy egyesek szolgálatához tűnnek szükségesnek (pl. pásztornak az irányítás, tanító­nak a tanítás, szolgának a segítés), vagy az egész közösség műkö­dése, külde­tése közben lehet szerepük, és bárki megkap­hatja őket. Az Újszövetségben a gyüle­ke­zeti feladatkörök és karizmák személyre és alkalmi szükségre szabott keveredését látjuk, tanításra is alkalmas presbitereket, és evangélista diakónu­st.

Tanítás [didaszkalia]

  • Nincs konkrét meghatározása. A didaszkália a tanításra, mint tevékeny­ség­re utal, tartalomtól függetlenül (Mt 15:9, Kol 2:2, 1Tim 1:10). Bibliai szó­használatban szinonimája a didakhé = tan, tanítás (Tit 1:9), az a kifejezés, amivel a négy evangélium és az ApCsel Jézus és az apostolok tanítását írja le (ApCsel 2:42, 13:12), illetve olyan általá­nos kifejezések, mint a logosz = beszéd (1Tim 5:17) és laleó = beszédet mondani (1Pt 4:11 ~ prédikáció), és a kérügma = (ige)hirdetés (1Kor 2:4).
  • A tanítás tárgya tehát a teljes Szentírás tanításának hirdetése, kifejtése, magyarázása, alkalmazása. Ez azonban mind tárgya, mind a mögötte álló emberfeletti valóság miatt többet követel, mint velünk született és szerzett képes­ségeket (1Kor 2:1-16), illetve rendkívüli felelőssége miatt elválaszt­ha­tat­lan a jellem­től (Jak 3:1-2,13,17-18).
  • Pl. 1Tim 1:10, 4:6,13, 5:17, 6:1, 2Tim 4:3, Tit 1:9, 2:10 stb.

Prófétálás [propheteia]

  • A profeteüó ige jelentése (prosz = elő, feró = hozni), tehát a próféta „előadja” azt, amit Istentől látott, hallott, megértett. Ihletett tekintélyi közlés, aminek a forrását (Isten?) csak a tartalma igazolhatja: a Szentírással és a va­ló­sággal való összhang­ja.
  • Istentől jövő, emberekhez szóló építés, bátorítás és vigasztalás (1Kor 14:3), tanítás (1Kor 14:31), esetleg jövendölés (ApCsel 11:27-28, 21:8-11). Építi a gyü­lekezetet (1Kor 14:4,12), bátoríthat egyeseket (ApCsel 15:32) és meg­győzhet keresőket (14:24-25).

  • A pró­fé­ták csak rendben, egymás után szolgálhatnak (14:29-31), tudnak uralkodni önmagukon, nincsenek extázisban (14:32-33). Az üzenetnek össz­hangban kell lennie a normatív hittel (Róm 12:6, 1Thessz 5:20-21), a közösségnek a hallot­takat ez alapján meg kell ítélnie (1Kor 14:29-32, 1Jn 4:1).

Ismeret igéje [logosz gnószeósz]

  • Nincs konkrét meghatározása. Magyaros fordítása „tudós szó” vagy „tudós beszéd”.
  • Nem lehet azonban pusztán ismeretben gazdag beszéd, mert ahhoz nincs szükség a természetfelettire, azaz nem lenne a Lélek megnyilvánulása. Más lehetőség pl. az ismeretek alkalmazásának rendkívüli képessége tanítás köz­ben. A Lélektől kapott bizalmas információ lelkigondozás, evangelizá­ció közben inkább a prófétálás (1Kor 14:24-25).

Bölcsesség igéje [logosz szofiasz]

  • Nincs konkrét meghatározása, magyaros fordítása „bölcs szó” vagy „bölcs beszéd”.
  • Valószínűleg a Lélektől kapott bölcs szavak, amelyek nehéz döntéshelyze­tekben segíthetnek (1Kor 6:5), illetve előre visznek Isten megismerésében (Ef 1:17 vö. Kol 2:3). A „felülről jövő” bölcsesség könnyen felismerhető (Jak 3:13,17 vö. 1Kor 2:1-2, Kol 2:23).
  • Pl. ApCsel 6:1-3, 15:6-7,13,19

Bátorítás / vigasztalás [paraklészisz]

  • Pártfogás, támogatás, biztatás, vigasztalás: ezt teszi az ember mással, ami­kor az maga mellé hívja érzelmi, erkölcsi, jogi támogatásul. A Szentlélek, mint „másik” pártfogó vagy ügyvéd, illetve biztató vagy vigasztaló [para­klé­tosz] is az, akit az ember maga mellé hívhat támogatásul (Jn 14:16 stb.).
  • Pl. ApCsel 11:22-26, Zsid 12:1-17 vö. 2Kor 1:3-4

Vezetés [kübernészisz]

  • Nincs konkrét meghatározása, a kübernaó jelentése „kormányozni” (hajót). Lényege valószínűleg a gyülekezet vagy egy szolgálat irányítása, tehát a felelős vezetők (pásztor, presbiter, püspök) számára fontos karizma.
  • Pl. 2Tim 1:6 vö. 1Tim 3:1-7

Segítés [antilepszisz]

  • Nincs konkrét meghatározása. Valószínűleg gyakorlati segítségnyújtás a közösség gyakorlati működéséhez, tehát a gyülekezeti szolga (diakónus) számára lehet „alap” karizma, bár ettől még lehet evangélista is (ApCsel 21:8).
  • Pl. ApCsel 6:1-4, vö. 1Tim 3:8-13

Adakozás [metadidómi = átadni, részesíteni]

  • Nincs konkrét meghatározása. Valószínűleg az egész közösség vagy egyes szolgálatok vagy egyes rászorulók anyagi támoga­tása, jótékonykodás.
  • Pl. Mt 6:3-4, ApCsel 9:36, 2Kor 8:6-7 vö. Zsid 13:16

Könyörület [eleoszüné]

  • Nincs konkrét meghatározása. Valószínűleg irgalommal való segítő odafor­dulás a rászorulókhoz.
  • Pl. ApCsel 9:39 vö. Ef 2:10, Tit 3:8

Hit [pisztisz]

  • A pisztisz jelentésköre hit, bizalom, hűség, hitelesség. Itt biztosan nem az üdvösséghez szükséges hitről van szó, amit Isten az emberen kér számon.
  • Valószínűleg rend­kívüli helyzetben kapott rendkívüli bizonyosság, isten­­biza­lom, ami olyan­kor adatik egyénnek vagy közösségnek, ha a meglevő helyzet-, isten-, biblia- és ember­ismeret nem elegendő a döntéshez.
  • Pl. ApCsel 11:24, Zsid 11. fej. (?)

Csodatevő erők [dünamisz energémata dünameón]

  • Nincs konkrét meghatározása. Magyaros fordítása „nagy hatású erőmeg­nyil­vánulá­sok”.
  • Pl. ApCsel 8:13

Gyógyítások / gyógyulások (iama)

  • Nincs konkrét meghatározása. Elsősorban, de nem kizárólag testi betegsé­gek gyógyu­lására vonatkozik. A iaomai ige jelentése nyelvtani alaktól füg­gően gyógyítani vagy gyógyulni, a iama is gyógyítást vagy gyógyulást jelent; ritka szinonimája a iaszisz = gyógyítás, gyógyulás (folyamata), gyakoribb a therapeüó = gyógyítani, kúrálni vagy orvoslással (Lk 8:43) vagy – az evan­gé­­liu­mokban többnyire – parancs, érintés vagy démonűzés által. A gyógyu­lás, mint csodás „jel” (ApCsel 4:22) természetesen túlmutat önmagán: Isten eljövendő királyságára, az erről szóló tanításra (ld. evangéliumok).
  • Mivel karizmáról van szó, sosem az ember az, aki gyógyít, hanem maga Isten. Ha bármikor elővehető „képesség” lenne, mint pl. a tanítás, akkor rend­szeresen ki lehetne üríteni a kórházakat. Mivel kegyajándék, inkább annak felismerése, hogy Isten valakit meg akar gyógyítani, illetve annak felismerése, hogy a beteg Istentől hitet kapott a gyó­gyulás­hoz.
  • Pl. evangéliumok; ApCsel 3:6-8, 9:18-19, 9:33-34, 14:8-10, 28:3-6, 28:7-9

Lelkek megkülönböztetése(i) [diakriszeisz tón pneumatón]

  • Nincs konkrét meghatározása. A diakriszisz jelentése különbség­tétel, megkülönböz­tetés; a görögben a többesszámú alak valószínűleg magára a cse­lek­­vés ­folyamatra utal.
  • Valószínűleg egyes tanítások vagy jelenségek mögött álló – isteni, démoni, emberi – forrás, szellemiség azonosításának képessége.
  • Pl. Mt 16:22-23, ApCsel 16:16-18 vö. 1Kor 12:3, 1Jn 4:2-3

Nyelvek [glósszai] és nyelvek magyarázata [herméneia glósszón]

  • Tartalma szerint „beszélni Isten nagy dolgairól” [lalein ... ta megalaia tu theu] (ApCsel 2:11) vagy „szépen hálát adni” [kalósz eukharisztein] Isten­nek (1Kor 14:17), tehát az ima sajátos formája, magasztalás és hálaadás bármely más emberi nyel­ven, mint héberül.
  • Különlegessége abban áll, hogy míg az arámi vagy más anyanyelvű zsidók számára a héber liturgikus nyelvvé vált (héberül imádkoztak), pünkösd­kor a galileai származású zsidó apostolok „különböző nyelveken” [hetera­isz glósszaisz] magasztal­ták a zsidók Istenét (ApCsel 2:4 vö. 7-8).
  • Ez a karizma a „be nem avatott” kívülállók számára bizarr jelenség­nek tűnik. Eleve jel értéke csak hitetlen zsidók számára lehet: az ítélet jele Isten szavának elvetéséért (Jn 1:5.10-11). Pál előképként ér­telmezte az Ézsaiás­nak adott ígéretet, ezzel magyarázva, miről szól a nyel­vek karizmája: Isten azt ígérte, hogy „ehhez a néphez” (a zsidókhoz), amely nem fogadta el az üzenetét, „ide­gen nyel­ven és dadogó ajakkal” fog szólni, tehát nem héberül (1Kor 14:21-22). Pál kontrasztos párhuzamot lát a prófétálás helyett ré­szegen dadogó jeru­zsá­lemi papság és a készülő asszír invázió (Ézs 28:11-12), illetve a részegséggel vádolt apos­tolok (ApCsel 2:13) és a nemzetközi misszió bein­du­lása között. Ez érthető­vé teszi azt a furcsa jelenséget is, hogy ApCsel-ben csak háromszor, csak zsidók jelen­lé­tében adatott: számukra ugyanis döbbenetes lehetett zsidókat halla­ni nem héberül imádkozni (2:7, 19:6), illetve nem-zsidókat hallani, amint anyanyel­vü­kön dicsőítik a zsidók Istenét (10:45).
  • A korinthusi friss hívők ezekről nem tudtak, ezért a nyelvek ajándékát más karizmák rovására túlértékel­ték, illetve nem megfelelően használták. Pél­dá­­ul amikor mindenki nyelveken imádko­zott az istentiszteleten, a kívül­állók azt hitték, ezek „őrjön­genek” [mainomai] (1Kor 14:23; az ún. mainá­szok az extatikus Dionüszosz-kultusz hívei voltak; vö. Jn 10:20 Jézus elleni vád: „démona van és őrjöng”). Ezért az össze­jövetelen leg­feljebb hárman imád­kozhatnak így, ők is csak egymás után (1Kor 14:27), ha van magya­rá­zat (14:9,11-13,16-17,23,27). A nyelveken imádkozó­­nak kérnie kell Isten­től a magyarázatot is (14:13), ha nem adatik sem neki, sem másnak, akkor magában, Istenhez imádkozzon (1Kor 14:28), így építheti ön­magát (14:4).
  • Pál imádkozik és énekel értelemmel és lélekkel is, de amikor nyelveken imádkozik (1Kor 14:15), az „értelme” [nusz] „gyümölcstelen” [akar­posz] marad (1Kor 14:14). Ez nem azt jelentheti, hogy az ima értelmetlen hangsor, blabla, hanem hogy fordításra szorul. A magyarázat hiánya magán ima esetében nem akadályozza a lelki épülést, de az összejövetelen közös­ség­romboló hatású. A „hangsor” [fóné] értelme nélkül ugyanis a jelenlevők nem „épülnek” [oikodomeó] (14:17), ha nem „világos a je­len­tése” [euszé­mosz], akkor csak „a levegőbe [eisz area] beszélnek” (14:9), és egymás számára „külföldivé” vagy „idegenné” [barba­rosz] válnak (14:11).

4. A Lélek, a karizmák és mi

Minden karizma mögött ugyanaz a Szentélek Isten áll (1Kor 12:4-6), nem sokféle szellemi erő. A Lélek a karizmákat a saját akarata szerint osztogatja (1Kor 12:11, Zsid 2:4), nem az emberek kívánsága szerint.

Ezért egyfelől, Istennek nem szabad megmondani, hogy mit „kell tennie”, mert a dogmatikus és rajongó elvárások pszi­chés gyújtogatáshoz, emberi eredetű hamis karizmák megjelenéséhez vezetnek. Másfelől, Istennek nem szabad megmondani, hogy mit „nem tehet”, mert a kariz­mák tiltása kiolthatja a Lélek munkájának tüzét, legalábbis részben, egy időre.

Ahogy 1Kor, úgy manapság is jellemző módon a látványos jelajándékokért szokás rajongani (nyelvek, gyógyítás), és nem a munkával, tanulással járó szolgálati aján­dékokért (tanítás, vezetés, könyörület stb.). Ehhez nincs jogunk, de okunk sincs rá.

A karizma ugyanis a Szentlélek ajándéka. Ha Isten úgy dönt, hogy velünk együtt munkálkodik, minket felhasznál, ehhez saját erőnkön és képességeinken túlvisz, és közvetlen közelről nézhetjük, mikre képes, akkor ez olyan kiváltság, kegyelem, amivel nem lehet dicsekedni (mintha kiérdemeltük volna), és nem lehet mástól számon kérni (mintha a másik tehetne érte valamit azon kívül, hogy elfogadja, ha megadatik neki).

Végül, a karizma a Szentlélek ajándéka. Az ajándékot pedig mi is szeretettel kigon­doljuk, becsomagoljuk, a megfelelő pillanatban átadjuk, reméljük, hogy rendelte­tés szerint használja és a javára válik annak, akit szeretünk... Így fogadjuk a Lélek ajándékait? És úgy vitatkozunk róluk, mint ajándékokról?

5. A karizmák valódi haszna és helyes használata

A karizmák és köztük a kifejezetten látványos jelajándékok hasznosak lehetnek, de az elterjedt nézettel szemben nem jelentenek megoldást az evangelizálás vagy a tanítványság terén, és mint mindent, ezeket is lehet rosszul használni.

  • Jézus három év alatt mindenkinél több csodát tett, halálakor és feltámadá­sa­kor azonban alig néhány száz, meglehetősen bizonytalan híve volt (a 12 apostol, a 70 tanítvány, talán 500 testvér). A csoda nem garantál semmit.
  • A „jel” mindig túlmutat önmagán, feladata a bizonyítás, az igazolás. Ezt látjuk Jézus tanítványainak szolgálata során is: a jelek az igehirdetést követhetik (Mk 16:20), vagy előkészíthetik (pl. ApCsel 2:6), de mindig az igehirde­tésre mutatnak.
  • Nem a csoda az evangélium, hanem az evangélium a csoda, amit más csodák megerősíthetnek – ha Isten szerint éppen erre van szükség.
  • A jelekkel az a probléma, hogy amit igazolniuk kell – a bűnök bocsánatának jó hírét –, az nem népszerű, de a jelek önmagukban azok. Ezt a csodák iránti igényt Jézus is látta, de nem volt hajlandó kiszolgálni (Jn 6:26-27, Lk 23:8-9), és vsz. ma sem hajlandó.
  • A jelek önmagukban, az Üzenet elfogadása és az Üzenő befogadása nélkül ébreszthetnek ugyan hitet, de csak egy időre (Jn 2:23-24, 7:31 vö. 12:37,42-43, 19:15).

Pozitívum lehet, ha egy gyülekezetben sok karizma működik (1Kor 1:7, 14:4,24). Ez azonban önmagában nem a közösség vagy az egyének lelki érettségének a jele, amint azt a korinthusi és a thesszalonikai gyülekezet negatív példájából levont tanul­ságok is mutatják:

  • a karizmák a közösség építését szolgálják (1Kor 14:4,12), nem magán élvezetre, hanem közhaszonra adatnak (12:7)
  • a karizmák ideiglenesek: az ismerethez hasonlóan ezekre is csak az Úr visszatéréséig, színről színre meglátásáig van szükség (1Kor 13:8-12)
  • a karizmákat addig is csak a helyes motivációval (1Kor 12:31–13:13) és a bibliai előírásokat betartva (12:1–14:40) lehet és szabad gyümölcsözően  alkalmazni
  • a karizmák használatát – az esetleges visszaélések ellenére – nem szabad tiltani: mindent meg kell, és az Írások alapján meg is lehet vizsgálni (1Kor 14:39 vö. 1Thessz 5:19-22).

6. A jelek, csodák, karizmák megítélése

Csak mert valaki Krisztust az Urának nevezi és szolgálata közben látszólag csoda történik, még nem feltétlenül Isten akaratát teszi, és az sem biztos, hogy bármi köze van Krisztushoz (Mt 7:21-23 vö. 24:23-24). Jézus szerint ugyanis sokan lesz­nek, akik majd előtte állva nem Isten kegyelmére hivatkozva kérnek bebocsátást a Királyságba, hanem arra fognak hivatkozni, hogy ők mit tettek Jézus nevében. Jézus nevében prófétáltak, Jézus nevében űztek ördögöt és Jézus nevében tettek sok csodát. Nyilván olyan közön­ség előtt, amely megerősítette őket abban, hogy az ők valóban az Úr szolgái. Jézus azonban nem rossz útra tért bárányoknak tartja őket, hanem gonosztevőknek, akiket sosem ismert.

Szükségünk van tehát szempontokra a Léleknek tulajdonított jelensé­gek megítélé­sé­hez, különben pusztán a látottak-hallottak alapján előfordulhat, hogy olyanokra hall­ga­tunk, illetve olyanokat támogatunk, akiknek semmi közük Jézushoz.

  • Van rá bibliai példa? Ha nincs, a gyümölcsét kell megvizsgálni, és az alapján engedni vagy tiltani. Előfordulhat ugyanis olyasmi, amit nem említ az Írás.
  • A konkrét bibliai utasításoknak megfelelően használják? Ha nem, akkor a gyakorlóját figyelmeztetni kell erre, hogy megtanulhassa jól használni.
  • Összeegyeztethető Isten jellemével? Például nem sértheti Isten szentségét, mindenhatóságát, szuverén akaratát.
  • Összhangban van Isten emberformáló, nevelő munkájával? Például a Szent­lélek bennünk végzett munkájának egyik gyümölcse az önuralom, tehát a Lélek ajándéka nem indíthat ember alatti, állati viselkedésre stb.
  • Mi a gyümölcse? A Szentlélek ugyanis a keresőket a megtérésben, a hívőket és megszentelődésben és a szolgálatban segíti.

7. Félreértések, szélsőségek, hamis tanok

Az Újszövetség lezárulása után az egyház történelme során az ilyen jelek időnként eltűntek, egyének vagy mozgalmak révén időnként előkerültek, és mindig volt, van és lesz köztük valódi és hamis egyaránt. Szinte minden karizmával kapcsolatban kialakultak félreértések és szélsőségek, de főleg a munkával nem járó jelajándékok körül. Ma ugyanúgy, mint 1Kor.

7.1. Isten a csodák Istene, ma is várnunk kell bibliai csodákat?

Isten valóban a csodák Istene is, de nem csak az. Nem az a kérdés, hogy Isten ma is képes-e ilyesmire, hanem hogy megígérte-e, hogy ilyesmit bárki bármikor vár­hat tőle? A Szentírásban azt látjuk, hogy nem mindig tett csodát, csak ha szüksé­gesnek látta, és sosem akart megfe­lelni emberi elvárásnak. A bibliai csodák több­ségének üdvtörténeti jelentősége volt, ezért is voltak olyan drámai és egyszeri jelenségek. Isten akkor is váratlanul, kiszámíthatatlanul cselekedett, és ma is.

7.2. Az ősegyházban napi szinten történtek csodák?

A „napi csoda” a Szentlélek gyümölcse (Gal 5:16-25), amit mindenkiben ki akar munkálni, kötelező jelleggel. A „nem mindennapi csoda” (ApCsel 19:11) a Szentlélek ajándéka, ami egyesek szolgálata során a Lélek aktuális munkál­kodá­sának és döntésének függvénye volt. Az ApCsel három évtized történetét öleli fel, és bár Lukács nem jegyzett fel minden csodát, a csoda akkor is csoda volt. Ha eltekintünk a Lélek lehullásaikor tapasztalt jelek­től, sza­badító (12:7-17) és ítéletes angyali tevékenységektől (12:21-23), démonok kiűzé­sé­től (16:16-18), látomásoktól (10:3,10, 16:9, 18:9), feltá­masz­tásoktó (9:36-41, 20:9-12) és Isten bün­tetésének bejelenté­sétől (5:1-10, 13:6-11), a karizmák nem voltak túl gyakoriak:

  • gyógyulás 6x (3:1-11, 9:18-19, 9:33-34, 14:8-10, 28:3-6, 28:7-9)
  • sok jel egyszerre 2x (5:12-16 és 19:16-18)
  • nyelveken szólás 3x (2:4, 10:46, 19:6 vö. 1Kor 12-14. fej.)
  • prófétai jövendölés, Agabosz 2x (11:28, 21:10-11 vö. 1Thessz 5:19-21).

7.3. A karizmák megszűntek?

Egy ilyen általánosító kijelentéssel több probléma is van. Egyrészt, az Újszövetség sokféle karizmát sorol fel, és csak néhány jelajándékról olvassuk, hogy amikor eljön a teljesség, nem lesz rájuk szükség (ld. 7.4-5.). Másodszor, ha valóban az összes többi, az egyház vezetéséhez, a tanításhoz, az evangelizálóhoz és a karitatív szolgá­lathoz szükséges karizma megszűnt volna, akkor vajon az egyház mit tudna megvalósítani a rá bízott feladatokból, csupán emberi erővel?

7.4. Csak a jelajándékok szűntek meg?

A „jelajándékok” kifejezés esetenként hasznos, de nem bibliai kategória. Ezért mindenki máshol húzza meg a határt, hogy mit ért alatta: nyelvek, gyógyítást, erőmegnyilvánulások, démonűzés, prófétálás stb. Állíthatjuk, hogy Jézus és az apostolok korában gyakoribbak voltak a karizmák, és hogy ma is sok a hamis karizma. Ha azonban nem akarjuk a saját közössé­günk aktuális állapotát-gyakor­latát a missziótörténelemre és az egész mai világ­misszióra kivetíteni, és minden egykori és mai, külföldi és hazai beszámolót hitel­telennek ítélni, és pszichés vagy démoni jelenségnek tartani, akkor egysze­rűen nem tehetünk ilyen kijelentést.

7.5. A nyelvek ajándéka megszűnt?

Az 1Kor 13:8-at „antikarizmatikus” részről használják annak bizonyításá­ra, hogy a nyelveken szólás „megszűnt”, tehát a modern pünkösdi és karizmati­kus verzió – jó esetben – pszichés utánzat. A 13:8-9 szerint azonban „A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken való szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk és töredékes a prófétálásunk.”

  • Pál három dolog megszűnéséről ír: a nyelvek, a prófétálás és az ismeret. Nyilván senki sem hiszi, hogy az apostoli korral a prófétálás, mint építés, bátorítás, vigasztalás, illetve az ismeret is megszűnt volna.
  • A „megszűnés” [paüó] vagy „eltörlés” [katargeó = nem működtet, hatályon kívül helyez, megszüntet] időpontja pedig mindhárom ajándékra nézve azonos: amikor eljön „a tökéletes”, a teljes, célba ért, véghez vitt [to teleion], akkor töröltetik el „töredékes”, azaz a részekből álló [to ek merusz] (13:9-10). Most [arti] még homályos fémtükörben látunk, akkor viszont [tote de] „színről színre”, szó szerint „arcból arcba” [proszópon prosz proszópon], és úgy fogjuk ismerni Istent, ahogy ő már most ismer minket (13:12).
  • Pál nem azt állítja, hogy a saját kora és az Úr eljövendő meglátása közötti időszakban nem lesz nyelveken szólás, prófécia és ismeret, hanem hogy ezek mind ide­ig­lenesek, csak az Úr meglátásáig van rájuk szükség. Akkor már hit és reménység sem kell, mert a szeretet megmarad, és addig is ez minden­nek a mértéke (13:1,4-8,13).

7.6. Nyelveken szóló üzenet hívőknek?

Amint erről már volt szó, a más nyelven imádkozás tartalmáról két adatunk van: Isten magasztalása és Istennek való hálaadás. Mindkettő Isten felé irányul, ezért fogalmaz így Pál apostol: aki nyelveken szól, Istenhez szól (1Kor 14:2,28). Isten ­ – a Szentírás tanításán és az evangelizáción kívül ­– egy másik karizmán, a prófétá­lá­son keresztül szól a hívőkhöz (1Kor 14:22,31) és a keresőkhöz (1Kor 14:24-25).

7.7. Nyelveken szólás héberül?

A zsidók az 1. században Palesztinában arámul beszéltek, külföldön pedig a helyi nyelven. A bibliai héber liturgikus nyelvvé vált, az előírt imákat héberül mondták el a külföldön élő izraeliták is. Pünkösd azonban igazi anti-Bábel volt, és éppen az volt a célja, hogy a kor különféle népei között élő és azok nyelveit beszélő zsidók szá­mára világossá tegye: Istent bármely nyelven ugyanúgy lehet magasztalni. Ezért volt számukra jel értékű, hogy zsidók nem héberül, illetve nem-zsidók min­den nyelven magasztalják a zsidók Istenét.

7.8. Nyelveken szólni angyali nyelven?

Pál feltételes kijelentése: „még ha [ean] emberek és angyalo­k nyelvét beszé­lem is, de szeretet nincs bennem...” (1Kor 13:1) egy gondolatmenet része: helyes motivá­ció nélkül minden karizma értéktelen (zajos gong, éles hangú cimbalom). Pál ezért végig túlozva fogalmaz: Még ha ... emberek és angyalok nyelvét ... és ha ... minden titkot ismerek ... minden bölcsességet birtoklok ... és ha ... teljes hitem van... és ha ... egész vagyonomat szétosztom ... testem tűzhalálra adom...

Létezhet „angyali nyelv”, de nem tudjuk, miről ismerhet­nénk fel, és hogyan külön­böz­tethetnénk meg a halandzsától: az angya­lok az embe­rekkel mindig az emberek anyanyelvén beszéltek. Az is kérdés, mi értelme lenne angyali nyelven imádkoz­ni. Az angyalok kívülállók, pünkösd viszont anti-Bábel minden nép, minden más ember­csoport visszahívásának nyitánya, ezért volt a zsidók számára jel-értéke.

7.9. A nyelvek új, azaz korábban nem létező nyelvek?

A Mk 16:17, amely szerint, akik Jézusban hitre jutnak, „új” [kainosz] nyelveken szólnak, bizonyíthatóan nem volt a Mk része, csak századokkal későbbi betoldás, ezért is teszik fordításaink a 16:9 utáni részt [kapcsos zárójelbe], és ezért nem lehet erre a szövegre tanítást építeni vagy meglevő gyakorlatot vele indokolni.

A galileai apostoloknak az idegen nyelvek, ame­lyeken megszólaltak, bizo­nyára új nyelvek voltak, másoknak viszont ősi, ismert kommunikációs formák.

7.10. Nyelveken szólás, mint missziós eszköz?

A pünkösdi mozgalom kezdetén azt hitték, hogy a karizma külmissziós segéd­esz­köz: nem kell megtanulni a különféle népek nyelvét és kultúráját, elég „nyelveken prédikálni”, ők majd megértik. Ha ilyen csoda történt is valaha, az valószí­nűleg nem glosszolália volt.

7.11. A nyelveken szólás extatikus halandzsa vagy dadogás?

Nem lehet halandzsa, mert ami a tartalmát illeti, Isten felé irányuló, magasztalást és hálaadást kifejező imádság, amit pünkösdkor minden jelenlevő, de külföldön élő zsidó a saját anyanyel­vén értett (ApCsel 2:6-11).  Nem lehet dadogás sem, mert az Ézs 28:11 csak arra utal, hogy az asszírok érthe­tetlen, idegen nyelve zsidó fül számára dadogásnak tűnt (vö. Ézs 33:19). A szöveg görög fordítása (1Kor 14:21) szerint is „idegen nyelveken és idegen ajakkal” [heteroglósszoisz kai en kheileszin heteron] szól Isten a népéhez. Összefoglalva, mivel létező emberi nyelvekről van szó, ma is igaz, hogy az elhangzottak és fordításuk között nem lehetnek mennyi­sé­gi aránytalan­ságok: pár ismé­telgetett szónak nem lehet több mondatnyi fordítása.

7.12. Nyelveken szólás alapkarizma, minden más karizma feltétele?

Ez csak abból a feltételezésből következhet, hogy „a Lélek-keresztség jele a nyelve­ken szólás”, és mivel a Lélek-keresztség alapvető fontosságú történés, illetve él­mény, a nyelvek ajándéka is alapvető jelentő­ségű. Mivel az alaptétel nem bibli­kus, a következtetés sem az. Az Újszövetségben nincs is karizma-hierarchia.

7.13. Nyelveken szólás fegyver a szellemi harcban?

Ilyesmire nincs konkrét bibliai példa vagy utalás. A hivatkozott Róm 8:26-27-ban a Lélek „közbenjár” [hüperentünkhanei] értünk „ki nem mondott / szó nél­küli só­haj­tásokkal” [sztenagmoisz alalétoisz]. A Lélek szótlan sóhajjal jár köz­ben­ értünk (8:25), de a szövegben sehol sincs szó karizmáról, szellemi harcról.

7.14. Egyeseken nagyobb kenet van?

Egyesek szolgálata nagyobb hatásúnak tűnik másokénál, és a különbséget egyesek a hívőkön levő eltérő „kenet” fogalmával magyarázzák, és „kenet” alatt a Szent­lélek különleges felhatalmazását, erőteljes szolgálati megnyilvánulását értik. Egye­sek bármire, ami tetszik nekik vagy meg­érinti őket, azt mondják, hogy „kenet van rajta”, mások odáig mennek, hogy másokkal is „meg­osztják a kenetüket”, sőt, azt állítják, hogy mivel „kenet alatt” szolgálnak, kritikán felül állnak, és aki mégis vizsgálatra vetemedik, az „az Úr felkentje” ellen vét: a Szentlelket káro­molja...

Az első probléma, hogy az Újszövetségben a „kenet” egyrészt másról szól, másrészt a Felkent Testén belül nincsenek szintjei:

  • Az olajjal való megkenés az ókori Izraelben királyok, papok, próféták eseté­ben a felhatalmazás, beiktatás szimbóluma volt. Az eljövendő Felkent [héb. masíach], azaz Krisztus [gör. khrisztosz] is ilyen több funkciós felhatalma­zottat jelent (Mt 1:26 stb.).
  • Az Újszövetség a „kenni”, „felkenni” [khrió] igét négyszer Jézussal, az Úr Felkentjével kapcsolatban használja (Lk 4:18, ApCsel 4:27, 10:38, Zsid 1:9). Pál egyszer használja önmagára, munkatársaira és a korinthusiakra (2Kor 1:12 „aki pedig minket veletek együtt felken, Isten az”). A „kenet” [khriszma] főnevet János apostol kétszer használja körlevelének címzettjeire, egész gyülekezetekre (1Jn 2:20 „...de nektek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok”, 2:27 „de a kenet, amelyet tőle kaptatok, bennetek marad, ezért nincs szükségetek arra, hogy bárki tanítson titeket, és aho­gyan ő tanít titeket, úgy maradjatok őbenne...”
  • Az Újszövetség tehát összesen egyszer használja a „felkenni” igét és kétszer a „kenet” főnevet a hívőkre, akkor is általános, apostolra, munkatársa és minden gyülekezeti tagra érvényes dologként.
  • Az 1Kor 1:21 szövegkörnyezete alapján a kenet a Felkentben beteljesedő ígéretekre és az üdvösségre való elpecsételésre vonatkozik, az 1Jn 2:20,27 gondolatmenete pedig a Szentléleknek a hívőket tanító munkálkodása.
  • Az Újszövetség tehát a „kenet” szót egyrészt másra használja (beteljesedés, zálog, illetve tudás), másrészt semmi nyoma annak, hogy a Felkent Tes­tének tagjai között a kenetnek eltérő szintjei lennének, hogy emberek ilyes­mivel ren­del­keznének és osztogathatnák, vagy egyesek szolgálatát ilyesmi miatt nem lehetne vagy ne kellene megítélni bibliai szempontok alapján.

A másik probléma, hogy az Újszövetség szerint a szolgálatban levő különb­ség nem a kenettől, hanem Krisztus kegyének mértékétől függ:

  • Isten üdvözítő kegye vagy kegyelme természetesen mindenki számára ugyanaz, ebben nincs különbség (Ef 2:1-10). A szolgálathoz kapott kegy vagy kegyelem [khariszma] az, ami eltérő mértékű lehet.
  • Az Ef 4:7 gondolatmenete a Lélek adta egységből indul ki (4:3-6), a 7. vers szerint azonban „a kegyelem pedig mindegyikünknek a Krisztus ajándékának mértéke szerint adatott”, és hogy mire gondol, kiderül a folytatásból, mert a Felkent Testének építé­sére ajándékokul adott – apostoli, prófétai, pásztori, evangélista és tanítói – szolgálatokat sorolja fel (4:8-12). Van tehát különbség, de az nem a kenet, hanem a Felkent kegyes ajándékának mértéke.
  • A Róm 12:3,6 gondolatmenete az Istennek való szükségszerű odaszánásból és a gondolkodásmód szükséges megváltozásából indul ki (12:1-2), nehogy egyesek többnek véljék magukat másoknál, inkább mindenki „az Istentől kapott hit mértéke szerint” [hósz ho theosz emeriszen metrón piszteósz]  józanul gondolkozzon önmagáról (12:3). Pál ismerte a rejtett ambíciókat és önmagunk túlértékelésének veszélyét, ezért folytatja a Felkent Testének képével, amelyen belül eltérő feladatok és karizmák léteznek, illetve köl­csönös egymásra utaltság (12:4-5). Az a fontos, hogy mindenki tegye a saját dolgát, mert (pontosított fordításban) „kegy(elmi) ajándékaink van­nak” [ekhontesz de khariszmata] „a nekünk adatott különböző kegy(elem) sze­rint” [kata tén kharin tén dotheiszan hémin diafora]. Van tehát különbség, de az itt sem a kenet, hanem a Felkent eltérő kegye, kegyelme.
  • Az 1Pt 4:10 hasonlóan fogalmaz: a hívők aszerint szolgálják egymást, amilyen „kegyelmi ajándékokat” [khariszmata] kaptak, jól gazdálkodva „Isten sok­féle kegyelmével” [poikilész kharitosz theu]. Az igazi különbség tehát nem a kenet, hanem az Isten kegye(lme) szerint osztogatott karizma.

Összefoglalva, bár a kenet fogalmának nem biblikus használata sok visszaélés forrása lett, a szolgálatunk valójában Krisztus kegyelmétől, kegyes döntésétől függ. Ezzel azonban nem lehet felvágni, sem rendelkezni és osztogatni, ezzel nem lehet mások felett uralkodni, sem a tanítói felelősség alól kibújni.


 .